1.fejezet: Az életem

Én Lee Park Bom vagyok. Egy igazán hétköznapi lány. A mostani osztálytársaim szerint nagyon szép és aranyos. Az anyukám magyar az apukám dél-koreai. Több géneket örököltem édesapámtól így jobban vagyok koreai, mint magyar. Anyám szálloda igazgatónő vagyis szálloda tulajdonos. Édesapám pedig korház tulajdonos. Magyarországon azaz Budapesten születtem 1989. április 14-én. Most már nem soká 24 éves leszek. Egyetemre járok Budapesten. Egyedüli gyerek vagyok és így szüleim teljesen elkényeztetnek. Mindent megadnak amit kérek. Csak egy ember volt aki nem nézett sem beképzeltnek, sem hisztisnek Kimmie volt az. Ő volt a gyerekori barátnőm igazi neve pedig Kim Shin Yeong. De ő sajnos haza költözött a szüleihez Dél-Koreába és itt hagyott engem. Budepesten egy olyan egyetemre járok már a 2. féléve amiknek még mindig nem tudom a teljes nevét megjegyezni de azt tudom, hogy Magyarországon ez a leghíresebb egyetem. Közép suli után nem csináltam semmit 18 évesen leéretségiztem és most kezdtem egyetemre járni 23 évesen. 5 évig csak otthon ültem és a szüleim azzal nyagattak, hogy Dél-Koreát ne szeressem ők csak rosszat akarnak mindenkinek és, hogy a KPOP-ot se hallgassam mert az is rosszra tanítja az embereket akik hallgatják. Végül 2008-ban leszoktam a KPOP-ról és mást kellett hallgatnom. Eleinte nagyon hiányzott. Miután elhagytam a KPOP-ot nem is hallgattam olyan sokszor zenét. Csak tanultam és tanultam. Pluszba vettem még a koreai nyelvet is a szüleim tudta nélkül. Nagyon idegesítenek azzal, hogy tele tömik a fejem hülyeségekkel. Megértem, hogy csak jót akarnak nekem. De már 24 éves felnőtt nő vagyok hagyj hallgassam már azt amit én akarok, és hagyj éljem már úgy az életemet ahogy én akarom. Épp ezen gondolkodtam egy napom amikor haza felé tartottam a suliból. Egyedül mentem mert Anna az egyik barátnőm megbetegedett és nem jött suliba sem. Amikor haza értem a szüleim a nappaliban ültek a fekete bőrkanapén és nagyon komolyan beszélgettek.
-Sziasztok! –köszöntem nekik.
-Szia kislányom! –mondta anya komolyan.
-Bom kicsim gyere ide! Anyáddal beszélnünk kell veled! –mondta apa komolyan.
-Jóóó.... De felvihetem a táskámat a szobámba? –kérdeztem.
-Persze kislányom! Vigyed. –mondta anya már egy kicsit kedvesebben de még mindig komolyan. Nem szeretem amikor azt mondja nekem anya, hogy kislányom. 24 éves vagyok és nem olyan kicsi. De mindegy felvittem a táskámat a szobámba aztán lementem és leültem anyáékkal szemben lévő világoskék bőrkanapéra.
-Itt vagyok! –mondtam miközben leültem.
-Igaz, hogy titokban tanulod a koreai nyelvet? –kérdezte apa szigorúan. Amikor meghallottam ezt a mondatot ledöbbentem. Mi? Honnan tudták meg? Tök titokban volt ez az egész és már nem soká be is fejezem. Pont most? Pont a legvégén?
-Yong.... Ne így kezd és ne legyél ilyen szigorú a lányunkkal. –mondta anya.
-Ezt honnan veszed apa? –kérdeztem értetlenkedve.
-Innen édes kislányom. Kezheted mondani. Mióta jársz? –kérdezte majd a kezembe nyomott egy borítékot. Remegő kezekkel bontottam ki. Amikor kivetttem elolvastam a levelet és az állt bennek, hogy már 2 hónapja nem fizettem be az óradíjjat. A fenébe ez a rohadt óradíj teljesen elfeledkeztem erről. Most mit tegyek? El kell mondanom.